– Miért éppen most szánta rá magát, hogy leleplezze az ügynököket, hogy a meghurcoltatásáról beszéljen?
– A közelmúltban kaptam kézhez azokat a dokumentumokat, amelyek segítségével sok mindenre fény derült az életembôl. Tudtam én, hogy jelentések készülnek rólam, hogy a rendszer ellenségeként minden lépésemet figyelik, ám más valamit elképzelni s egészen más szembesülni a valósággal.

– Emlékszik arra, miképpen lett ünnepelt futballistából a haza ellensége?
– A Honvéddal a Vasas akkori otthonában az Építôk-sporttelepre látogattunk 1954 novemberében. Akkorra már úgy-ahogy túljutottunk a világbajnoki döntô okozta traumán, persze szó sem volt felhôtlen vidámságról a Honvédnál. De tettük a dolgunkat, hiszen imádtuk a futballt. Azon a napon is gyôzni mentünk a Vasashoz, magam is lelkesen melegítettem, amikor Kalmár Jenô, az edzôm egyszer csak odakiáltott a pálya szélérôl, miközben gimnasztikáztam: „Gyula, gyere le, öltözz át, te ma nem védhetsz…!” Így kezdôdött.

– Mi volt a vád?
– Eleinte semmi. Amikor Kalmár Jenô leparancsolt a pályáról, fogalmam sem volt, mi történt. Azt a meccset meg sem néztem, olyan dühös lettem, hogy hazamentem. Másnap telefonon értesítettek, hogy ezentúl nem hagyhatom el a fôvárost, nem járhatok edzésre, fogjam fel ezt háziôrizetnek. Bizonytalanságban telt el a karácsony és az újév is, aztán 1955. január harmadikán értesítést kaptam, hogy két nap múlva kihallgatásra kell mennem. Így is történt, és ötödikén kilenc órakor megjelentem a Honvédelmi Minisztériumban. Beléptem az irodába, ahol tizenöt tábornok ült velem szemben, élükön Bata István honvédelmi miniszterrel. Ott tudtam meg, hogy a vád kémkedés gyanúja és hazaárulás, valamint azt is közölték velem, hogy az Államvédelmi Hatóság kíván foglalkozni az ügyemmel.

– Ennyi év távlatából most már elárulhatja: volt bármi alapja a vádaskodásnak?
– Ugyan, kérem! Mindenki tudta rólam, hogy az Aranycsapatból Czibor Zolival együtt mi voltunk, akik a leginkább politizáltunk, akik kritizáltuk a rendszert, de semmi olyat nem követtem el, amiért elítélhettek volna. Jó, csempésztünk megállás nélkül, de errôl tudott a pártvezetôség, maga Farkas Mihály mondta nekünk többször is: „Nem tudjuk megfizetni nektek azt a sok jót és örömet, amit ti a pályán adtok nekünk meg a népnek. Éppen ezért nyugodtan hozzatok haza értékes holmikat, adjátok el, hogy így minél több pénzt kereshessetek. Nem lesz bántódásotok, erre a szavamat adom…” Így is történt, sokszor annyi csomaggal, bôrönddel jöttünk haza, hogy már szégyelltük magunkat, de nem ezért hurcoltak meg.

– Azt tudja, hogy kinek „köszönheti” a szenvedéseit? Mert 1955-ben gyakorlatilag eltûnt a futballéletbôl.
– Így van. Az ötvenötös év pokol volt a számomra, elsôsorban Kárpáti László jóvoltából. Az ÁVH akkor már nem az Andrássy úton fogadta a „vendégeket”, hanem a Jászai Mari téri épületben. Heti rendszerességgel kellett megjelennem kihallgatásra. Egyszer sem vertek meg, pedig Kárpáti, az ÁVH kihallgató tisztje alezredesi rangban egy centirôl üvöltötte a képembe: „Te bitang hazaáruló!” Olyan is volt, hogy két órán keresztül lifteztettek le és fel, majd levittek a pincébe, megmutatták a kínzókamrát, s egyfolytában azt kérdezték: mit tudok errôl vagy arról az emberrôl. Aztán persze megpróbáltak beszervezni, azt akarták, dolgozzak nekik, írjak jelentéseket, de nem vállaltam el. Képzelje, ezzel a Kárpátival harminc évvel késôbb összefutottam a körúton. Kérdezte, megismersz-e Gyula? Fogalmam sem volt, ki ô, azt hittem, valami szurkoló, aztán csak mutogatott mosolyogva a Jászai Mari téri pártházra, s akkor jöttem rá, ki is áll elôttem. Nem tudtam, szembeköpjem-e vagy orrba vágjam.

– De nem csak miatta szenvedett, igaz?
– Most már tudom, hogy nem. Tessék, itt van a rövid kis lista, egyelôre ennyit sikerült megtudnom, írja csak bátran: Gerecz Attila, fedôneve Nagy László. Bauer Miklós, fedôneve Bakos Miklós. Doktor Halász István, fedôneve Harangozó István és Miller Miskei. Gerecz Attilát sokan ismerik a futball világában, rengeteget utazott különbözô csapatokkal, azt meg nem mondom, milyen beosztásban. Ô már nem él. Doktor Halász István a feleségem nôgyógyásza volt, így került kapcsolatba velem, eszembe sem jutott, hogy kémkedik utánam. Nem tudom, él-e még. Bauer Miklóssal személyesen sohasem találkoztam, fogalmam sincs, mikor és hol kémkedett. Alighanem ôk is belejátszottak abba, hogy kémkedéssel, hazaárulással vádoltak, hogy egy évig nem futballozhattam, majd az ügy lezártával már nem mehettem vissza a Budapesti Honvédhoz, hanem Rákosi Mátyás elvtárs utasítására Tatabányára számûztek. Nem hiszi el, de 1994-ig figyeltettek, és a dokumentumok szerint két évvel késôbb zárták le a Grosics-aktát. Szép történet, igaz?

– Megdöbbentô dolgokat mond. Ugyanakkor muszáj megkérdeznem: beszélt-e Szepesi Györggyel azóta, amióta róla is megírták, ôt is megvádolták ügynökösködéssel?
– Igen, beszéltem. Gyuri felhívott, és megköszönte, hogy kiálltam mellette a Nemzeti Sportban. Tudom, rólunk, játékosokról nem írt jelentéseket. Rémes kor volt az. Rémes, hiszen látja, még ma is errôl beszélünk.